Kész. Vége. Ennyi volt.
Ilyen nincs. Ilyen rohadt nagy igazságtalanság nincs. Egész végig veretlenek voltunk a bajnokságban, és itt, a döntőben buktunk el.
Rémesen indult, az első szettet megnyerte a Zvezda 25:14-re. Megint úttörőcsapat voltunk. 4:1, 10:5, 15:10, 23:13. A második menetre felszívtuk magunkat, vezettünk. A Zvezda mindig egy-két ponttal volt csak mögöttünk, sőt, olykor át is vették a vezetést (5:4, 17:16), de mindig sikerült kiegyenlíteni, majd visszaszerezni a vezetést. Gigászok harca volt, szó szerint, végül Petar Nikolić hihetetlen blokkjának (is) köszönhetően megnyertük a szettet 22:25-re.
A harmadik játékrészben... Nos, nem tudom, mi történhetett. Mármint a Partizannal. Mert a Zvezdával az történt, hogy 16:13-nál csináltak egy 8 (!!!) pontos sorozatot és 23:13 lett az állás. Itt már maximum a dicsőséges halál maradt a csapatnak. Meg is kaptuk. 25:17 lett a vége, újra vezetett a Zvezda, de Átlagszurkolóban még mindig ott volt a makacs remény, hogy még mindig nincs veszve minden.
Az utolsó szett az idegek csatája volt. Fej-fej mellett haladt a két csapat, sőt, egy szakaszon folyamatosan 3 ponttal vezettünk. Marko Nikolić a hátára vette a csapatot megint, 25 pontot szórt a mérkőzésen.
Aztán valamiért 16:20-nál megtorpantunk, a Zvezda pedig feljött 21:22-re. Kiegyenlítettek 23:23-ra, majd 24:24-re. Átvették a vezetést (25:24). Egyenlítettünk. Aztán... nos, aztán a Zvezda szerzett két pontot. 27:25. Megnyerték a szettet, a mérkőzést, a döntőt és a bajnokságot is.
Ez van, srácok. Egyértelműen hatalmas teljesítmény volt eljutni a döntőig úgy, hogy egyszer sem kaptunk ki a bajnokság során. Ha másért nem, hát emiatt mindenképpen megérdemli a csapat a tisztelgést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése