Különösebben nem fáj (sőt!), hogy a futballszezonban most ilyen rövid lett a nyári szünet. Ahhoz képest, hogy a két hónapos téli felkészülési időszak alatt kis híján eret vágtam, ez a pár hét igazán elviselhető, pláne, hogy mindjárt itt van a BL-selejtező, utána nem sokkal meg már a bajnokság is kezdődik. (Közben dögmeleg van, Átlagszurkoló próbál nem megfőni és nem gutaütést kapni.)
A legnagyobb durranás átigazolási fronton egyértelműen Danilo Pantić visszatérése volt. Elárulom: azon kevesek közé tartozom, aki nagyon örül, hogy a srác visszajött.
Tudom, hogy mostanában nagyon divat volt utálni, szidni, köpködni és fenyegetni Pantićot, meg mindenkit, aki a pártját fogta. Igen, én is megkaptam a magamét, amikor szót emeltem a fiú mellett és/vagy néhány gyűlölködőt elküldtem az anyjába. Nagyon tudtam röhögni a rengeteg idegbeteg, fröcsögő, interneten vitézkedő seggfejen, akik mindenfélét beígértek, ha Pantić visszatér. Azt vártam, hogy mikor kell egyikhez-másikhoz mentőt hívni. Szóval, én örülök, és bevallom, alig várom, hogy a kölyök visszatérjen és elkezdje ontani a gólokat meg a gólpasszokat.
A pillanat, amikor Pantić megérkezik a zlatibori edzőtáborba. Fülig ér a szája
Necával pózol az egyik edzésen
Sőt, már játszott is az egyik edzőmeccsen, a Mladost ellen
(képek: partizan.rs)
Az már más téma - és Pantićtól független -, hogy a csapat idáig két edzőmeccset játszott és mind a kettőt elvesztette. Egyet a montenegrói Zeta ellen (0:1 oda) egyet meg a Mladost ellen (1:0, szintén oda). Sebaj, most még nincs következménye a vereségeknek, és inkább most kapjunk ki, mint tétmeccsen.
Ami a többi átigazolást illeti, a kis Milenković elhúzott a Fiorentinához. Róla még valamikor tavasszal megegyezett a vezetőség az olaszokkal. Sőt, valószínűleg Vlahovićot is elviszik, amint a kölyök betölti a 18-at. Érkezőkről egyelőre nincs hír, Seydouba Soumáról pletykálkodnak, de a guineai középpályást már ki tudja, mióta meg akarja szerezni a csapat, és idáig még egyszer sem sikerült. (Meg mintha valami brazil is lett volna a képben, de abból sem lett semmi.)
A csapat meg közben elhúzott Szlovéniába edzőtáborozni, lesznek majd barátságos meccsek, aztán július 11-én vagy 12-én Bajnokok Ligája-selejtező a Budućnost Podgorica ellen.
***
Bevallom: a kosárlabdacsapatot egy ideig nem figyeltem. Őszinte leszek: a csapat mérhetetlenül deprimáló, csapnivaló teljesítményt nyújtott, annyira, hogy minden egyes mérkőzésükön (már amit megnéztem...) egyszerre lettem baromi ideges és végtelenül szomorú. Fájdalmas és dühítő volt látni minden egyes istenverte, rohadt meccsen - ligától és ellenféltől függetlenül - szóról-szóra ugyanazt a taktikát, ugyanazokat a féltehetségeket, akikből sosem lesz már semmi, és főleg azt, hogy minden kurva meccsnek szinte percre pontosan ugyanaz volt a menete, fosadék első negyed, kínkeservesen magunkra találó második, öngyilkosságba hajszolóan szar harmadik, végül (szerencsés esetben) egy olyan harcos negyedik, amilyennek minden egyes negyednek lennie kellett volna. Aztán, ha szerencsénk volt, sikerült ezzel az utolsó negyeddel megnyerni a meccset, ha nem, akkor nem. És mindig ez volt. Minden meccsen. És persze bejött az, amit már az elején mondtam: ezzel a teljesítménnyel egy darabig el lehet hülyéskedni a frissen gründolt kosárlabda Bajnokok Ligájában (a szegény ember Euroligája...), meg az ABA Ligában, meg még a szerb szuperligában is, de a boldogsághoz édeskevés. Ezek után a Bajnokok Ligájában a PAOK úgy elkente a pofánkat, hogy mindenki csak pislogott, mint potyka a szatyorban; az ABA Liga elődöntőjében a Cedevita átlépett rajtunk (olyan ritka szar teljesítményt nyújtottunk, hogy eskü, nem érdemeltük volna meg a döntőbe jutást), de az igazi pofon a szerb ligában várt: az elődöntőben kiestünk az FMP (!!!) ellen. Állítólag 1998-ban esett meg utoljára ilyen csúfság a csapattal. Őszintén szólva, ezután a gyötrelmesen szar szezon után már ez sem lepett meg. Aleksandar Džikić vezetőedző sürgősen le is lépett a Budućnosthoz, a két amerikai közül Robinson már korábban elment (abszolút semmit nem tudott hozzátenni a csapathoz), Hatcher a szezon végén csomagolt össze és lépett le. (Ő még valamit csak teljesített, bár egy ilyen csapatban lehet, hogy még Michael Jordan sem tudott volna csodát tenni...) A játékosok közül pedig senkit nem tudok kiemelni. Tudom, hogy Novica Veličkovićért mindenki odavan, de a helyzet az, hogy nála is inkább a rutin meg a szív dominált, nem annyira a képesség. A teljesítményét elismerem, ha nagyon muszáj, de elájulni nem fogok. Habár az ő esetében maximálisan igaz az a mondás, hogy vakok között félszemű a császár. A csapat pedig most vezetőedzőt keres, de főleg és elsősorban önmagát keresi.
***
Ami a többi csapatsportot illeti: a vízilabdacsapat megnyerte a szerb bajnokságot. Miután gyakorlatilag az egész gárda szétszéledt tavaly nyáron, még az is csoda volt, hogy egyáltalán maradt valaki Banjicán és folytatták a munkát. Annyira, hogy megnyerték a bajnokságot és indulhatnak a Bajnokok Ligájában.
A kéziseknek egy vesszőfutás volt az elmúlt szezon. A csapatból egyenként távoztak a kulcsjátékosok, edzőváltás is volt, a rájátszást az alsóházban voltak kénytelenek végigcsinálni. Végül a play-out 3. helyén végeztek, ezzel elkerülték a kiesést. Hogy jövőre mi lesz, ki tudja...
A röplabdacsapat viszont sokkal rosszabbul járt. A lényegében U21-es csapattal kiálló OK Partizan kiesett a második ligába. Őszintén? Egy percig nem vagyok meglepve. A szívem megszakad a csapatért, de ismerve a körülményeiket, ez elkerülhetetlen volt. Nagyon-nagyon fiatal játékosokkal, a pocséknál is rosszabb anyagi körülmények között (lényegében amatőr szinten) egyáltalán nem csoda, hogy ez lett a vége.
Ez van.
Hullámvasút.
Ez a szó tökéletesen jellemzi ezt a szezont.
A pokol legmélyebb bugyrában kezdődött. Még az előző szezonban sikerült kiizzadni az Európa Ligában való szerepléshez a jogot. Ráadásul egyből a második körben kezdhettünk. Remek. Az ellenfelünk egy nem túlságosan világverő
legyünk őszinték: egy erősen közepes
lengyel csapat lett, a Zaglebie Lubin. Mindkét mérkőzésen gól nélküli döntetlent sikerült játszani velük, aztán a visszavágón 11-esekkel kikaptunk. Itt ütött vissza az, de nagyon, hogy egy frissen összegründolt csapattal álltunk ki a nemzetközi porondra, mert a vezetőségnek muszáj volt egy teljes kezdőcsapatnyi új játékost szerződtetnie, akiknek gyakorlatilag zéró lehetőségük volt összeszokni egymással. Kikaptunk, kiestünk egyből, mennydörgő pofon volt ez a csapatnak és a szurkolóknak is.
Ivica Iliev sportigazgató elszörnyedt feje a lengyelek elleni első meccsen. A pillanat, amikor rájössz, micsoda tehetségtelen barmokat szerződtettél a csapatba
A vesztes 11-es párbaj után Kljajić támogatta le a pályáról a teljesen összeomlott, könnyező Jankovićot
Aztán jött a szuperliga és az sem volt semmivel sem boldogabb. Sőt. Kapásból gól nélküli döntetlennel indítottunk a tökújonc OFK Bačka ellen. Tetszik érteni: egy olyan csapat ellen, akik most kerültek fel először a szuperligába. Ezekkel játszottunk 0:0-át. Utána jött egy vereség a Napredaktól, ezek után a vezetőedző Ivan Tomić benyújtotta a lemondását.
Sajnáltam Tomićot, mert emberileg rendkívül szimpatikus volt és az elkötelezettsége is maximális volt, ebben biztos vagyok. Talán nem a Partizannal kellett volna edzőként debütálnia, talán túl nagy volt rajta a nyomás... Ki tudja, talán mindegy is. Még mielőtt belekezdett volna, elbukott. Jó lenne tudni, hogy mi van vele. Az biztos, hogy edzőként nagy valószínűséggel nem tevékenykedik sehol.
A vezetőség pedig előállt a farbával és visszaédesgették a 2014-ben kifejezetten gusztustalanul elüldözött Marko Nikolićot. Azt a Marko Nikolićot, akinek a kirúgása után súlyos mélyrepülésbe kezdett a csapat és valahol itt érte el a totális mélypontot, morálisan és játék szempontjából egyaránt. Az ezután következő fordulóban azért még kikaptunk a Vojvodinától, nem is kicsit (1:3, idehaza), és immár szó szerint elértük a mélypontot, 14. helyen (!!!) állt a Partizan a tabellán. Aztán a Javor ellen végre-valahára, 4 forduló után besöpörtük az első győzelmet (0:2, idegenben). Csikorogva, nagy nyögésekkel és zökkenésekkel működött a gépezet (1:0 odahaza a Čukarički ellen, 2:1-es vereség idegenben a Spartaktól, egyből utána négygólos győzelem otthon a Rad ellen), a színvonal pedig semmit sem változott. Egy motiválatlan, szánalmas, önmaga árnyékára sem emlékeztető csapat voltunk, akiket rossz volt nézni. 11. helyen álltunk a tabellán.
Minden egyes mérkőzésen sikerült magam a végletekig felidegesíteni. Ennyire hiábavalónak már nagyon régen láttam bármit is, mint ott a Partizan fogcsikorgatását a szuperligában. Szörnyű volt, deprimáló és végtelenül elszomorító. Nem tudtunk csapatként funkcionálni.
Aztán valahogy elkezdett muzsikálni a gépezet. Jöttek a győzelmek, megnyertük a 152. örökrangadót (1:0-ra, Leonardo emlékezetes, 89. percben szerzett góljával). Elkezdtünk felfelé kúszni a tabellán, a 10. fordulóban már a 4. helyen (!!!) voltunk. De valahogy valami még mindig hiányzott. A sorozatban elért győzelmek ellenére (1:3 a Radnik ellen idegenben, 3:2 a Napredak ellen otthon) a csapat mintha továbbra sem lett volna koherens. Csapnivaló volt a játékunk, az eredmény egyáltalán nem tükrözte a csapat valódi hatékonyságát. Egyszerűen a többiek ennyivel pocsékabbak voltak (még) nálunk (is). Kiszámítható taktikával játszottunk, a játékosok közül egy sem volt húzóember, senkinek sem volt karaktere. Az őszi szezont a 2. helyen zártuk, de épp ideje volt, hogy mindenk elhúzzon pihenni és mindenki elgondolkodjon kicsit a dolgokon.
Aztán a téli pihenő alatt alapos változáson ment keresztül a csapat. Marko Nikolić is kitalálhatott valamit, mert az őszi szezonban még teljesen kaotikus, szervezetlen gárda elkezdett formálódni. Elkezdtek lassan kiemelkedni a karakteres, tehetséges játékosok. Konkrétan Đurđevićen és Leonardon látszott, hogy egy baromi ütőképes duót alkothatnak.
Alkottak is. De még mekkorát...
A tavaszi szezon legelső meccse kisebbfajta háború lett a Rad ellen ordítozással, tömegverekedéssel. Az egész világot bejárta a fotó, ahogy Everton, ez a sziklakemény, forrófejű védő könnyezve jön le a pályáról, miután a Rad ótvarparaszt, neonáci szurkolói gyűlölködő, rasszista rigmusokat kiabáltak felé végig a meccsen.
A fotó, ami bejárta a világot: az elkeseredett Evertont Filip Kljajić vigasztalja
A gépezet viszont beindult és nem volt megállás. Egyetlen, ismétlem, EGYETLEN veresége nem volt a csapatnak a tavasszal. EGY SEM. A 153. örökrangadót döntetlenre abszolváltuk (1:1, gólszerző: Đurđević, 88. perc), ezen az örökrangadón volt valószínűleg a szezon (ha nem az év) legvitatottabb gólja.
De lényeg, hogy nem kaptunk ki, még így, hogy az ellenfél akkora bírói hátszelet kapott, amekkorát nem szégyellt.
És meneteltünk tovább. 3:0 odahaza a Metalac ellen, 0:2 idegenben a Mladosttal, a Leonardo-Đurđević duó itt már egészen megtáltosodott. A Voždovacot simán átléptük (4:0 otthon), a Radnički Niš sem okozott gondot (0:2 idegenben), a különbség köztünk és az élen álló tudjukkik között 6 pont volt. Jött egy durva, feszült meccs a Radnikkal, a három pontot azért bekasszíroztuk (2:0, otthon), az alapszakaszt pedig egy nehéz meccsel zártuk a Novi Pazar ellen (1:3, idegenben). Kezdődhetett a rájátszás.
És azt hiszem, innentől mondhatjuk azt, hogy valami fantasztikus feltámadást produkált a csapat, főleg ahhoz képest, ahogy a szezont kezdtük. Nyilván a körülmények összjátéka is kellett hozzá, de amit az itt elkövetkező 7 fordulóban nyújtottunk, eskü, azt komolyan fel kéne írni receptre, mint antidepresszánst.
Rájátszás, első forduló. Egyből örökrangadó. Szám szerint a 154. derbi.
Szétcincáltuk őket. Apró darabokra. Letámadtuk őket olyan aggresszíven, hogy levegőért kapkodtak. A baromi nagy arcuk eltűnt, sápadtan néztek egymásra, miközben hol Đurđević, hol Leonardo tűnt fel a kapujuknál. Aztán a 20. percben Leonardo úgy feltűnt, hogy be is lőtte az első gólunkat. És nyomtuk tovább, a Đu-Le tengely egy rakás ősz hajszálat hozott a Zvezda kapusának... A 40. percben kiegyenlítettek, de azt is csak úgy sikerült, hogy Miletić egyetlenegy ütemmel maradt le Boakye mögött - ha egy lépéssel előbbre van, simán szereli és lótúró lett volna a kedves szomszédságnak, nem gól... Sebaj, a Parni valjak dübörgött tovább, teljes gőzzel, a 67. percben újból vezettünk Tawamba góljával, a Đu-Le duó pedig a 79. percben összehozta a harmadikat is, előbbi passzával utóbbi sétált be a kapuba. Ezzel az 1:3-mal (mert mindezt odaát csináltuk, NANÁ, mert hol a legjobb megalázni az ellenfelet ellenséget, ha nem a saját stadionjában?) utolértük a Zvezdát. Ugyanannyi pontja volt mindkét csapatnak, (40-40), a Zvezda a jobb gólkülönbsége miatt volt csak a tabella élén.
És hajtottunk tovább. Itt már csak a győzelmek jöttek. Vojvodina (1:0 otthon), Napredak (3:1 otthon), Javor (1:2 idegenben), menetelt a Partizan. És itt, a play-off 4. fordulójában jött a meglepetés meglepetése: a szomszéd kikapott a Voždovactól. A kis külkerületi csapat 3:2-re verte az állami dotációval dagadtra hizlalt Zvezdát, akik ezzel elvesztették a már így is csak a jobb gólkülönbség miatt tartogatott első helyüket. VEZETETT A PARTIZAN A TABELLÁN, ha ezt valaki nekem annak idején, ősszel mondta volna, először körberöhögöm, aztán pofán csapom disznószaros lapáttal.
Vezettünk.
Közben bejutottunk a Szerb Kupa elődöntőjébe is. A Vojvodinát kaptuk ellenfélnek, velük játszottunk egy irgalmatlanul nehéz, fogcsikorgató, gól nélküli döntetlent, aztán a visszavágón sikerült őket egyetlenegy góllal kiütni. Besétáltunk a döntőbe, ahol a Zvezda várt minket, meg a 155. örökrangadó.
De ne rohanjunk ennyire előre, még itt van a bajnokság finise, ami olyan volt, mint egy álom. Pedig az egyik meccsünket zárt kapuk mögött kellett játszanunk, de a Partizan-szurkolók nem azért Partizan-szurkolók, hogy ilyen kicsiség visszatartsa őket. Egy jó nagy sereg Sírásó összegyűlt a JNA Stadion körül a Humska utcában, és közöttük fel lehetett fedezni a kosárlabdacsapat játékosait is.
Igen. Mert a Partizan egy ilyen csapat. Csak hogy tudd. (A meccset megnyertük 2:1-re.)
(kép: partizan.rs)
Jött egy idegenbeli, nagyon feszült és nagyon ideges meccs a Radnički ellen. Tudtuk, hogy nem szabad hibázni, mert az a (nagyon vágyott, már egyre közelebb lévő) bajnoki címünkbe is kerülhet. Viszont a Radničkinak sem volt mindegy a végeredmény, egy esetleges győzelemmel kivívták volna maguknak az indulást az Európa Ligában. (Ráadásul ezen a meccsen nem ülhetett a kispadon Marko Nikolić, mert még az előző meccsen a bíró felmutatta neki a piros lapot, mert miért ne.)
Megnyertük. Először görcsösen, majd az első gól után (Leonardo, 55. perc) egyre felszabadultabban játszva. Đurđević szépségdíjas gólját muszáj kiemelni. 58. perc, kirúgás, Leonardo kapja a labdát...
A vége 1:2 lett. De itt már érezni lehetett, egyre jobban, hogy ennek hatalmas nagy, fantasztikus, csodálatos vége lesz.
Lett is.
Utolsó forduló. Mi a Mladost ellen, a szomszédok a Radnički ellen. Mindössze három pont volt a különbség közöttünk és közöttük. Tudtuk, hogy - elvileg - elég a döntetlen is, de jobb lenne, ha győznénk.
Győztünk.
Óriási meccsen, öt góllal.
És ilyen is volt. Janković belőtte a 4. gólunkat a 70. percben - a stadion, a sokat látott és sokat megért JNA Stadion pedig tűzbe borult.
(Basszus, még most is könnybe lábad a szemem...)
És bajnokok lettünk.
Lehetett ünnepelni. Végre-valahára, igazán, szívből.
(meg nem mondom, honnan szedegettem össze ezeket a képeket, de van köztük a Mozzartsportról, a Hotsportról, meg a csapat honlapjáról is)
Aztán még nem lehetett hátradőlni, mert hátravolt a kupadöntő.
Megcsináltuk?
Megcsináltuk!
Dupla korona?
Dupla korona, a szentségit neki!
155. örökrangadó, egyúttal Szerb Kupa döntő. A világ legidegesebb, legfeszültebb mérkőzése, Bojan Ostojić fél perc (!!!) után sárga lapot kapott. A szomszédok nagyon revansot akartak venni rajtunk, de nagyon. És még annál is jobban.
De tudjuk, hogy az ilyen görcsös akarásnak mi a vége.
Úgy van. Egy rohadt nagy gól a Zvezda hálójában. 44. perc, Milenković.
Meg egy ilyen szivárvány a meccs alatt
A végén a "kis kopasz" tartalékkapusunk, Stevanović két olyan védést produkált, amit nem lehet és nem is szabad elfelejteni.
És igen. Megnyertük.
Bajnoki cím és kupagyőzelem. A pokol fenekéről a hetedik mennyországba.
Megérdemeltük.
DE MÉG HOGY MEGÉRDEMELTÜK!!!
Tawamba valami hihetetlen. Ahogy ez a csávó bulizni tud, azt tanítani kéne. Nagyon átjön neki ez a balkáni életérzés
Leonardo itt is egyből a szurkolók közé vetette magát
Aztán hogy a következő szezon hogy lesz és mint lesz, azt nem tudni. Marko Nikolić szinte azonnal távozott
sokáig nem akartam elhinni, hogy pont a Videotonhoz szerződött...
az új vezetőedző, Miroslav Đukić még csak most kezdte a felkészülést a csapattal. Meglátjuk. Ami biztos, ezt a szezont, ezt a bajnoki címet és ezt a kupagyőzelmet nem veheti el tőlünk senki. Óriási köszönet mindannyiótoknak, srácok. Mindenért.
