A legnagyobb durranás átigazolási fronton egyértelműen Danilo Pantić visszatérése volt. Elárulom: azon kevesek közé tartozom, aki nagyon örül, hogy a srác visszajött.
Tudom, hogy mostanában nagyon divat volt utálni, szidni, köpködni és fenyegetni Pantićot, meg mindenkit, aki a pártját fogta. Igen, én is megkaptam a magamét, amikor szót emeltem a fiú mellett és/vagy néhány gyűlölködőt elküldtem az anyjába. Nagyon tudtam röhögni a rengeteg idegbeteg, fröcsögő, interneten vitézkedő seggfejen, akik mindenfélét beígértek, ha Pantić visszatér. Azt vártam, hogy mikor kell egyikhez-másikhoz mentőt hívni. Szóval, én örülök, és bevallom, alig várom, hogy a kölyök visszatérjen és elkezdje ontani a gólokat meg a gólpasszokat.
A pillanat, amikor Pantić megérkezik a zlatibori edzőtáborba. Fülig ér a szája
Necával pózol az egyik edzésen
Sőt, már játszott is az egyik edzőmeccsen, a Mladost ellen
(képek: partizan.rs)
Az már más téma - és Pantićtól független -, hogy a csapat idáig két edzőmeccset játszott és mind a kettőt elvesztette. Egyet a montenegrói Zeta ellen (0:1 oda) egyet meg a Mladost ellen (1:0, szintén oda). Sebaj, most még nincs következménye a vereségeknek, és inkább most kapjunk ki, mint tétmeccsen.
Ami a többi átigazolást illeti, a kis Milenković elhúzott a Fiorentinához. Róla még valamikor tavasszal megegyezett a vezetőség az olaszokkal. Sőt, valószínűleg Vlahovićot is elviszik, amint a kölyök betölti a 18-at. Érkezőkről egyelőre nincs hír, Seydouba Soumáról pletykálkodnak, de a guineai középpályást már ki tudja, mióta meg akarja szerezni a csapat, és idáig még egyszer sem sikerült. (Meg mintha valami brazil is lett volna a képben, de abból sem lett semmi.)
A csapat meg közben elhúzott Szlovéniába edzőtáborozni, lesznek majd barátságos meccsek, aztán július 11-én vagy 12-én Bajnokok Ligája-selejtező a Budućnost Podgorica ellen.
***
Bevallom: a kosárlabdacsapatot egy ideig nem figyeltem. Őszinte leszek: a csapat mérhetetlenül deprimáló, csapnivaló teljesítményt nyújtott, annyira, hogy minden egyes mérkőzésükön (már amit megnéztem...) egyszerre lettem baromi ideges és végtelenül szomorú. Fájdalmas és dühítő volt látni minden egyes istenverte, rohadt meccsen - ligától és ellenféltől függetlenül - szóról-szóra ugyanazt a taktikát, ugyanazokat a féltehetségeket, akikből sosem lesz már semmi, és főleg azt, hogy minden kurva meccsnek szinte percre pontosan ugyanaz volt a menete, fosadék első negyed, kínkeservesen magunkra találó második, öngyilkosságba hajszolóan szar harmadik, végül (szerencsés esetben) egy olyan harcos negyedik, amilyennek minden egyes negyednek lennie kellett volna. Aztán, ha szerencsénk volt, sikerült ezzel az utolsó negyeddel megnyerni a meccset, ha nem, akkor nem. És mindig ez volt. Minden meccsen. És persze bejött az, amit már az elején mondtam: ezzel a teljesítménnyel egy darabig el lehet hülyéskedni a frissen gründolt kosárlabda Bajnokok Ligájában (a szegény ember Euroligája...), meg az ABA Ligában, meg még a szerb szuperligában is, de a boldogsághoz édeskevés. Ezek után a Bajnokok Ligájában a PAOK úgy elkente a pofánkat, hogy mindenki csak pislogott, mint potyka a szatyorban; az ABA Liga elődöntőjében a Cedevita átlépett rajtunk (olyan ritka szar teljesítményt nyújtottunk, hogy eskü, nem érdemeltük volna meg a döntőbe jutást), de az igazi pofon a szerb ligában várt: az elődöntőben kiestünk az FMP (!!!) ellen. Állítólag 1998-ban esett meg utoljára ilyen csúfság a csapattal. Őszintén szólva, ezután a gyötrelmesen szar szezon után már ez sem lepett meg. Aleksandar Džikić vezetőedző sürgősen le is lépett a Budućnosthoz, a két amerikai közül Robinson már korábban elment (abszolút semmit nem tudott hozzátenni a csapathoz), Hatcher a szezon végén csomagolt össze és lépett le. (Ő még valamit csak teljesített, bár egy ilyen csapatban lehet, hogy még Michael Jordan sem tudott volna csodát tenni...) A játékosok közül pedig senkit nem tudok kiemelni. Tudom, hogy Novica Veličkovićért mindenki odavan, de a helyzet az, hogy nála is inkább a rutin meg a szív dominált, nem annyira a képesség. A teljesítményét elismerem, ha nagyon muszáj, de elájulni nem fogok. Habár az ő esetében maximálisan igaz az a mondás, hogy vakok között félszemű a császár. A csapat pedig most vezetőedzőt keres, de főleg és elsősorban önmagát keresi.
***
Ami a többi csapatsportot illeti: a vízilabdacsapat megnyerte a szerb bajnokságot. Miután gyakorlatilag az egész gárda szétszéledt tavaly nyáron, még az is csoda volt, hogy egyáltalán maradt valaki Banjicán és folytatták a munkát. Annyira, hogy megnyerték a bajnokságot és indulhatnak a Bajnokok Ligájában.
A kéziseknek egy vesszőfutás volt az elmúlt szezon. A csapatból egyenként távoztak a kulcsjátékosok, edzőváltás is volt, a rájátszást az alsóházban voltak kénytelenek végigcsinálni. Végül a play-out 3. helyén végeztek, ezzel elkerülték a kiesést. Hogy jövőre mi lesz, ki tudja...
A röplabdacsapat viszont sokkal rosszabbul járt. A lényegében U21-es csapattal kiálló OK Partizan kiesett a második ligába. Őszintén? Egy percig nem vagyok meglepve. A szívem megszakad a csapatért, de ismerve a körülményeiket, ez elkerülhetetlen volt. Nagyon-nagyon fiatal játékosokkal, a pocséknál is rosszabb anyagi körülmények között (lényegében amatőr szinten) egyáltalán nem csoda, hogy ez lett a vége.
Ez van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése