Ez a szó tökéletesen jellemzi ezt a szezont.
A pokol legmélyebb bugyrában kezdődött. Még az előző szezonban sikerült kiizzadni az Európa Ligában való szerepléshez a jogot. Ráadásul egyből a második körben kezdhettünk. Remek. Az ellenfelünk egy nem túlságosan világverő
legyünk őszinték: egy erősen közepes
lengyel csapat lett, a Zaglebie Lubin. Mindkét mérkőzésen gól nélküli döntetlent sikerült játszani velük, aztán a visszavágón 11-esekkel kikaptunk. Itt ütött vissza az, de nagyon, hogy egy frissen összegründolt csapattal álltunk ki a nemzetközi porondra, mert a vezetőségnek muszáj volt egy teljes kezdőcsapatnyi új játékost szerződtetnie, akiknek gyakorlatilag zéró lehetőségük volt összeszokni egymással. Kikaptunk, kiestünk egyből, mennydörgő pofon volt ez a csapatnak és a szurkolóknak is.
Ivica Iliev sportigazgató elszörnyedt feje a lengyelek elleni első meccsen. A pillanat, amikor rájössz, micsoda tehetségtelen barmokat szerződtettél a csapatba
A vesztes 11-es párbaj után Kljajić támogatta le a pályáról a teljesen összeomlott, könnyező Jankovićot
Aztán jött a szuperliga és az sem volt semmivel sem boldogabb. Sőt. Kapásból gól nélküli döntetlennel indítottunk a tökújonc OFK Bačka ellen. Tetszik érteni: egy olyan csapat ellen, akik most kerültek fel először a szuperligába. Ezekkel játszottunk 0:0-át. Utána jött egy vereség a Napredaktól, ezek után a vezetőedző Ivan Tomić benyújtotta a lemondását.
Sajnáltam Tomićot, mert emberileg rendkívül szimpatikus volt és az elkötelezettsége is maximális volt, ebben biztos vagyok. Talán nem a Partizannal kellett volna edzőként debütálnia, talán túl nagy volt rajta a nyomás... Ki tudja, talán mindegy is. Még mielőtt belekezdett volna, elbukott. Jó lenne tudni, hogy mi van vele. Az biztos, hogy edzőként nagy valószínűséggel nem tevékenykedik sehol.
A vezetőség pedig előállt a farbával és visszaédesgették a 2014-ben kifejezetten gusztustalanul elüldözött Marko Nikolićot. Azt a Marko Nikolićot, akinek a kirúgása után súlyos mélyrepülésbe kezdett a csapat és valahol itt érte el a totális mélypontot, morálisan és játék szempontjából egyaránt. Az ezután következő fordulóban azért még kikaptunk a Vojvodinától, nem is kicsit (1:3, idehaza), és immár szó szerint elértük a mélypontot, 14. helyen (!!!) állt a Partizan a tabellán. Aztán a Javor ellen végre-valahára, 4 forduló után besöpörtük az első győzelmet (0:2, idegenben). Csikorogva, nagy nyögésekkel és zökkenésekkel működött a gépezet (1:0 odahaza a Čukarički ellen, 2:1-es vereség idegenben a Spartaktól, egyből utána négygólos győzelem otthon a Rad ellen), a színvonal pedig semmit sem változott. Egy motiválatlan, szánalmas, önmaga árnyékára sem emlékeztető csapat voltunk, akiket rossz volt nézni. 11. helyen álltunk a tabellán.
Minden egyes mérkőzésen sikerült magam a végletekig felidegesíteni. Ennyire hiábavalónak már nagyon régen láttam bármit is, mint ott a Partizan fogcsikorgatását a szuperligában. Szörnyű volt, deprimáló és végtelenül elszomorító. Nem tudtunk csapatként funkcionálni.
Aztán valahogy elkezdett muzsikálni a gépezet. Jöttek a győzelmek, megnyertük a 152. örökrangadót (1:0-ra, Leonardo emlékezetes, 89. percben szerzett góljával). Elkezdtünk felfelé kúszni a tabellán, a 10. fordulóban már a 4. helyen (!!!) voltunk. De valahogy valami még mindig hiányzott. A sorozatban elért győzelmek ellenére (1:3 a Radnik ellen idegenben, 3:2 a Napredak ellen otthon) a csapat mintha továbbra sem lett volna koherens. Csapnivaló volt a játékunk, az eredmény egyáltalán nem tükrözte a csapat valódi hatékonyságát. Egyszerűen a többiek ennyivel pocsékabbak voltak (még) nálunk (is). Kiszámítható taktikával játszottunk, a játékosok közül egy sem volt húzóember, senkinek sem volt karaktere. Az őszi szezont a 2. helyen zártuk, de épp ideje volt, hogy mindenk elhúzzon pihenni és mindenki elgondolkodjon kicsit a dolgokon.
Aztán a téli pihenő alatt alapos változáson ment keresztül a csapat. Marko Nikolić is kitalálhatott valamit, mert az őszi szezonban még teljesen kaotikus, szervezetlen gárda elkezdett formálódni. Elkezdtek lassan kiemelkedni a karakteres, tehetséges játékosok. Konkrétan Đurđevićen és Leonardon látszott, hogy egy baromi ütőképes duót alkothatnak.
Alkottak is. De még mekkorát...
A tavaszi szezon legelső meccse kisebbfajta háború lett a Rad ellen ordítozással, tömegverekedéssel. Az egész világot bejárta a fotó, ahogy Everton, ez a sziklakemény, forrófejű védő könnyezve jön le a pályáról, miután a Rad ótvarparaszt, neonáci szurkolói gyűlölködő, rasszista rigmusokat kiabáltak felé végig a meccsen.
A fotó, ami bejárta a világot: az elkeseredett Evertont Filip Kljajić vigasztalja
A gépezet viszont beindult és nem volt megállás. Egyetlen, ismétlem, EGYETLEN veresége nem volt a csapatnak a tavasszal. EGY SEM. A 153. örökrangadót döntetlenre abszolváltuk (1:1, gólszerző: Đurđević, 88. perc), ezen az örökrangadón volt valószínűleg a szezon (ha nem az év) legvitatottabb gólja.
De lényeg, hogy nem kaptunk ki, még így, hogy az ellenfél akkora bírói hátszelet kapott, amekkorát nem szégyellt.
És meneteltünk tovább. 3:0 odahaza a Metalac ellen, 0:2 idegenben a Mladosttal, a Leonardo-Đurđević duó itt már egészen megtáltosodott. A Voždovacot simán átléptük (4:0 otthon), a Radnički Niš sem okozott gondot (0:2 idegenben), a különbség köztünk és az élen álló tudjukkik között 6 pont volt. Jött egy durva, feszült meccs a Radnikkal, a három pontot azért bekasszíroztuk (2:0, otthon), az alapszakaszt pedig egy nehéz meccsel zártuk a Novi Pazar ellen (1:3, idegenben). Kezdődhetett a rájátszás.
És azt hiszem, innentől mondhatjuk azt, hogy valami fantasztikus feltámadást produkált a csapat, főleg ahhoz képest, ahogy a szezont kezdtük. Nyilván a körülmények összjátéka is kellett hozzá, de amit az itt elkövetkező 7 fordulóban nyújtottunk, eskü, azt komolyan fel kéne írni receptre, mint antidepresszánst.
Rájátszás, első forduló. Egyből örökrangadó. Szám szerint a 154. derbi.
Szétcincáltuk őket. Apró darabokra. Letámadtuk őket olyan aggresszíven, hogy levegőért kapkodtak. A baromi nagy arcuk eltűnt, sápadtan néztek egymásra, miközben hol Đurđević, hol Leonardo tűnt fel a kapujuknál. Aztán a 20. percben Leonardo úgy feltűnt, hogy be is lőtte az első gólunkat. És nyomtuk tovább, a Đu-Le tengely egy rakás ősz hajszálat hozott a Zvezda kapusának... A 40. percben kiegyenlítettek, de azt is csak úgy sikerült, hogy Miletić egyetlenegy ütemmel maradt le Boakye mögött - ha egy lépéssel előbbre van, simán szereli és lótúró lett volna a kedves szomszédságnak, nem gól... Sebaj, a Parni valjak dübörgött tovább, teljes gőzzel, a 67. percben újból vezettünk Tawamba góljával, a Đu-Le duó pedig a 79. percben összehozta a harmadikat is, előbbi passzával utóbbi sétált be a kapuba. Ezzel az 1:3-mal (mert mindezt odaát csináltuk, NANÁ, mert hol a legjobb megalázni az
És hajtottunk tovább. Itt már csak a győzelmek jöttek. Vojvodina (1:0 otthon), Napredak (3:1 otthon), Javor (1:2 idegenben), menetelt a Partizan. És itt, a play-off 4. fordulójában jött a meglepetés meglepetése: a szomszéd kikapott a Voždovactól. A kis külkerületi csapat 3:2-re verte az állami dotációval dagadtra hizlalt Zvezdát, akik ezzel elvesztették a már így is csak a jobb gólkülönbség miatt tartogatott első helyüket. VEZETETT A PARTIZAN A TABELLÁN, ha ezt valaki nekem annak idején, ősszel mondta volna, először körberöhögöm, aztán pofán csapom disznószaros lapáttal.
Vezettünk.
Közben bejutottunk a Szerb Kupa elődöntőjébe is. A Vojvodinát kaptuk ellenfélnek, velük játszottunk egy irgalmatlanul nehéz, fogcsikorgató, gól nélküli döntetlent, aztán a visszavágón sikerült őket egyetlenegy góllal kiütni. Besétáltunk a döntőbe, ahol a Zvezda várt minket, meg a 155. örökrangadó.
De ne rohanjunk ennyire előre, még itt van a bajnokság finise, ami olyan volt, mint egy álom. Pedig az egyik meccsünket zárt kapuk mögött kellett játszanunk, de a Partizan-szurkolók nem azért Partizan-szurkolók, hogy ilyen kicsiség visszatartsa őket. Egy jó nagy sereg Sírásó összegyűlt a JNA Stadion körül a Humska utcában, és közöttük fel lehetett fedezni a kosárlabdacsapat játékosait is.
Igen. Mert a Partizan egy ilyen csapat. Csak hogy tudd. (A meccset megnyertük 2:1-re.)
(kép: partizan.rs)
Jött egy idegenbeli, nagyon feszült és nagyon ideges meccs a Radnički ellen. Tudtuk, hogy nem szabad hibázni, mert az a (nagyon vágyott, már egyre közelebb lévő) bajnoki címünkbe is kerülhet. Viszont a Radničkinak sem volt mindegy a végeredmény, egy esetleges győzelemmel kivívták volna maguknak az indulást az Európa Ligában. (Ráadásul ezen a meccsen nem ülhetett a kispadon Marko Nikolić, mert még az előző meccsen a bíró felmutatta neki a piros lapot, mert miért ne.)
Megnyertük. Először görcsösen, majd az első gól után (Leonardo, 55. perc) egyre felszabadultabban játszva. Đurđević szépségdíjas gólját muszáj kiemelni. 58. perc, kirúgás, Leonardo kapja a labdát...
A vége 1:2 lett. De itt már érezni lehetett, egyre jobban, hogy ennek hatalmas nagy, fantasztikus, csodálatos vége lesz.
Lett is.
Utolsó forduló. Mi a Mladost ellen, a szomszédok a Radnički ellen. Mindössze három pont volt a különbség közöttünk és közöttük. Tudtuk, hogy - elvileg - elég a döntetlen is, de jobb lenne, ha győznénk.
Győztünk.
Óriási meccsen, öt góllal.
És ilyen is volt. Janković belőtte a 4. gólunkat a 70. percben - a stadion, a sokat látott és sokat megért JNA Stadion pedig tűzbe borult.
(Basszus, még most is könnybe lábad a szemem...)
És bajnokok lettünk.
Lehetett ünnepelni. Végre-valahára, igazán, szívből.
(meg nem mondom, honnan szedegettem össze ezeket a képeket, de van köztük a Mozzartsportról, a Hotsportról, meg a csapat honlapjáról is)
Aztán még nem lehetett hátradőlni, mert hátravolt a kupadöntő.
Megcsináltuk?
Megcsináltuk!
Dupla korona?
Dupla korona, a szentségit neki!
155. örökrangadó, egyúttal Szerb Kupa döntő. A világ legidegesebb, legfeszültebb mérkőzése, Bojan Ostojić fél perc (!!!) után sárga lapot kapott. A szomszédok nagyon revansot akartak venni rajtunk, de nagyon. És még annál is jobban.
De tudjuk, hogy az ilyen görcsös akarásnak mi a vége.
Úgy van. Egy rohadt nagy gól a Zvezda hálójában. 44. perc, Milenković.
Meg egy ilyen szivárvány a meccs alatt
A végén a "kis kopasz" tartalékkapusunk, Stevanović két olyan védést produkált, amit nem lehet és nem is szabad elfelejteni.
És igen. Megnyertük.
Bajnoki cím és kupagyőzelem. A pokol fenekéről a hetedik mennyországba.
Megérdemeltük.
DE MÉG HOGY MEGÉRDEMELTÜK!!!
Tawamba valami hihetetlen. Ahogy ez a csávó bulizni tud, azt tanítani kéne. Nagyon átjön neki ez a balkáni életérzés
Leonardo itt is egyből a szurkolók közé vetette magát
Aztán hogy a következő szezon hogy lesz és mint lesz, azt nem tudni. Marko Nikolić szinte azonnal távozott
sokáig nem akartam elhinni, hogy pont a Videotonhoz szerződött...
az új vezetőedző, Miroslav Đukić még csak most kezdte a felkészülést a csapattal. Meglátjuk. Ami biztos, ezt a szezont, ezt a bajnoki címet és ezt a kupagyőzelmet nem veheti el tőlünk senki. Óriási köszönet mindannyiótoknak, srácok. Mindenért.
NAPRED PARTIZAN!!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése