A jugoszláv válogatottban 235 alkalommal szerepelt. Minden idők egyik legnagyobb termetű, legrobusztusabb játékosa volt, a válogatottban neki volt a 10-es a száma. Tagja volt az 1968-as mexikói olimpiai bajnok csapatnak, olimpiai ezüstöt nyert 1964-ben Tokióban, és a szófiai Nyári Universiadét is megnyerte a jugoszláv válogatottal 1961-ben.
1971-ben ő lett az Év Sportolója; 1972-ben Tito elnöki kitüntetést adott át neki, ugyanabban az évben megkapta a Belgrád Legjobb Sportolója címet is. 1974-ben hagyott fel az aktív sporttal. Onnantól kezdve a jugoszláv vízilabda-szövetségben dolgozott, tagja volt a Jugoszláv Olimpiai Szövetségnek és a LEN Vízilabda-Szövetségnek. 1997-ben a Nemzetközi Olimpiai Szövetség kitüntetését vehette át. 1999-ben bekerült a Hírességek Csarnokába. 1998-tól haláláig, 2006-ig a Szerb Vízilabda Szövetség elnöke volt. Közben edzősködött is, szövetségi kapitánya volt az egyiptomi, malajziai és szingapúri válogatottnak. Emellett még a JAT légitársaság szingapúri képviselője is volt.
Mirko Sandić
(a képen elöl)
(kép: yugopapir.blogspot.com)
Dr. Kárpáti György "Medencék, gólok, pofonok" c. könyvében így ír arról, hogy milyen érzés volt az, amikor az ember ellenfele Mirko Sandić volt.
1965-ben vagyunk, a Trofeo d'Italia döntője zajlik a margitszigeti uszodában.
"Sosem felejtem el azt az egyórás vízi csatát. Minden mozzanata élesen és tisztán áll előttem, mint valami kínos mesefilm.
Esti meccs, éles világítás, a Szigetről olykor némi virágillat leng át az uszoda fölött. Kinn a sötét sétányokon most kedves kis párok bújnak egymáshoz szelíden, csacska szavakat sugdosnak egymás fülébe.
Hát körülbelül így bújtunk mi is egymáshoz. Csak talán kevésbé szelíden. Egy magyar, egy jugoszláv, egy Dömötör, egy Bonasics. Csacska szavak sugdosásában sem volt hiány, legfeljebb a hangnem változott. De ez sem jelentett semmit, mert úgysem értettük egymást.
Fogtunk, haraptunk, karmoltunk, martunk, ütöttünk és rúgtunk.
A lelátó zsúfolásig megtelt. Még a környező fák csücskéről is elkeseredett sikoltásokat hallottunk. Úszásról szó sem lehetett. Vadul kapaszkodtunk egymásba, kétségbeesetten kerestük az ellenfél kiütési pontjait, vér fröccsent és víz fröccsent. Olyan volt, mint amikor egy kalózfilmen kétszer hét fregatt tüzel közvetlen közelről egymás képébe valamennyi ágyúból.
A negyedik negyedben - hogy mást ne mondjak - harmincnyolc esetben fütyült a játékvezető. A sporthivatal módszertani osztályának munkatársai ott ültek a tribünön, reprezentatív felmérést végeztek, húzták a strigulákat, és csóválták a fejüket.
Öt perc alatt harmincnyolc sípszó. Nyolc másodpercenként egy szabálytalanság. Tetszik kérdezni, vajon póló volt ez még? Szó sincs róla. Tetszik kérdezni, hogy akkor mikor játszottunk? Ezen a meccsen mi már nem játszottunk. A labda gyakran ott himbálódzott a vízen, és csodálkozva nézte a sárga képével, hogyan gyilkolja egymást egy tucatnyi őrült - a világnak körülbelül tizenkét legjobb vízilabdázója.
Néha Szandiccsal birkóztam, ami felért egy bábszínházzal. Szandics két méter volt és százharminc kiló. Én körülbelül a fele. Kétségbeesett kis Gulliver egy gonosz óriás karmai között. Volt ennek a Szandicsnak egy kellemetlen tulajdonsága. Valahogy évről évre nagyobb lett. Kiterjedt. A víz alól úgy láttam, hogy már akkora, mint a Bagdadi tolvaj dzsinnje. A fejét a felhők között hordja, és eltakarja a láthatárt. Rémes jobb kezében mogyoró módjára szorongatta a labdát, rémes bal kezében pedig másik mogyoró módjára szorított engem. Közben meg fújtatott, mint akit kilenc láncon vezettek az arénába. Jó, ez még hagyján. Mert egy óriással azért mindig elbántam a vízben. Valahogy kivackolódtam a karmai közül, és elbújtam a háta mögött. Csakhogy a vízilabda - történelme során először - ezen a tornán nem volt már párok játéka. Emlékszem egy mozzanatra. A jugoszláv kapu előtt öten cibáltuk egymást. Úgy tessék elképzelni, hogy Trumbics a jobb kezével Rusorán Peti bordáin xilofonozott, a ballal pedig az én gégémet szorongatta. Szandics a jobb lábát a nyakam köré akasztotta, két kezével pedig Peti végtagjait igyekezett eltávolítani a törzséről. Időnként Muskatirovics (szintén a Partizan klasszisa - a blogger) is kiugrott a kapujából, és ahol fehér sapkás fejet látott, odasózott.
Na, most vegyük ehhez hozzá, hogy Szandics két emelet magas, Muskatirovics három, Trumbics pedig négy. Ha a parton egymás mellett állnak, mintha jegenyefasorban sétálna az ember. Sivatagi terepen oázist lehetne építeni hármójuk árnyékában.
Ami viszont Rusorán Petit illeti... hát ha azt mondom: mély növésű, akkor még agyba-főbe dicsértem. Hiszen legfeljebb ha néhány centivel magasabb nálam.
Szóval bárki elhiheti, nem kaptunk nevetőgörcsöt ott a jugoszláv kapu előtt, Rusorán Peti meg én. Az erőszakos halál küszöbén ritkán kap ilyet az ember. Hogy valaki halálra röhögi magát, az merő fikció, léha újságírók felelőtlen fantáziálása. A fuldokló egy darabig keményen küzd az életéért, aztán, hogy látja: többé semmi reménye, akkor csendesen feladja.
Velem is ez történt.
Amikor Szandics már ötödik perce tartott egyfolytában a víz alatt, tulajdonképpen bele is nyugodtam. Ott, a nyitott uszoda mélyén elvonult előttem egész addigi életem, a korai gyermekkor rózsás képei, az ifjú ambíciói... az első randevú, az első pofon, az első olimpiai bajnokság... istenem...
És akkor Szandics elengedett egy pillanatra. Észrevette, hogy a labda ott ringatózik a válla mellett, a nyakát súrolja. Egy világklasszisnak ilyenkor kötelességei is vannak. Meg kell fognia a labdát. Szandicsnak választania kellett. Jobb hónaljával az én manduláimat szorongatta, ballal Peti fejét igykezett éppen lesrófolni. A víz alatt is láttam, hogy bosszús kifejezés cikázik át az arcán. A sorsot kárhoztatja, miért nem adott neki három kezet. Hogy a labdát is legyen mivel megfognia azért. Aztán ő is belátta, hogy a tények kemény legények, hát elengedte a gégefőmet, és jobbal nyúlt a labdáért.
Úgy pattantam a víz színére, mint egy pezsgősdugó.
És akkor történt valami.
Muskatirovics éles szemmel figyelte az eseményeket a kapujából. Észrevette, hogy hamarosan fel kell bukkannom, tehát támadó állásba helyezkedett. Készen állt arra, hogy mihelyt felbukkan árva fejem, egy süvöltő balegyenest mér rám, nehogy elbízzam magam. Világéletében nagy pedagógus volt a Muskátli. (a magyar vízilabda-válogatott tagjai "Muskátli"-nak becézték maguk között Muskatirovicsot - a blogger)
Kidugtam a fejem, és ő már tüzelt is. Mint a céllövölde vendége a tojáshéjra. Csakhogy én akkor már elhajoltam. Nem előre megfontolt szándékkal, a világért sem. Még távolról sem volt bennem annyi élet, hogy reagálni és cselekedni tudtam volna. Csak hanyatt feküdtem, hogy még egy utolsó pillantást vethessek a szeptemberi égbolt csillagaira, amelyeket szerettem.
Így aztán Muskatirovics - mit ád az ég - rettenetesen hókon vágta a háttal álló Szandicsot. Tompa puffanást lehetett hallani, és rögtön utána valami furcsa nyögést, mint amikor az oroszlán későn veszi észre, hogy nem az étvágygerjesztő antilopra ugrott, hanem a tüzes sparherdra.
Aztán megfordult, és bőszült szemmel nézett ránk. Akármi legyek, ha nem volt a tekintetében némi elismerés is. Sem tőlem, sem Petitől nem várt volna ekkora pofont. Na nézd csak, mire képesek még ezek a félholt emberkék. Aztán férfias horkantással nekünk esett, és vad zsonglőrmutatványt vitt véghez kettőnkkel. Hol Petit, hol engem hajigált a magasba, és amíg elegáns ívben visszahullottunk, mindig sikerült egy jobb-bal-jobb kombinációt bevinnie. Peti esküszik, hogy egyszer még meg is harapta. A játékvezető egy ideig mélységes csodálattal nézte Szandics produkcióját, eddig legfeljebb a Los Angeles-i delfincirkusz jókedvű virtuózaitól láthatott ilyesmit. Aztán sípolt, és kiállította Szandicsot.
Mirko akkor eleresztett bennünket, sorsára bízta a labdát is, és néhány percig csak a játékvezetőt nézte. Valami csendes és hitetlenkedő fájdalom költözött széles és nyílt vonásaira. A sértett ártatlanság kifejezése. Giordano Bruno nézhetett így a bakóra, amikor a Tüker-alágyújtóst hozta a máglya felé. Hát van igazság ezen a földön? Aztán lassú tempókkal a lépcsőhöz úszott, és kimászott a vízből. Egyébként ez is érdekes látvány volt, Mirko jött és jött és jött. Az ember azt hitte volna, hogy már régen nincsen lépcső, de Mirko még mindig emelkedett, emelkedett és emelkedett. Szűnni nem akaró ember volt."
Te pedig megszerzed a fent idézett könyvet. Feltúrod, megveszed, ellopod, kölcsönkéred és elfelejted visszaadni. Zseniális kötet, tele ilyen és ehhez hasonló sztorikkal, meg egy csomó Partizan-klasszissal, mint amilyen Mirko Sandić, Milan Muškatirović, Zoran Janković vagy Đorđe Perišić.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése