Beteg vagyok és az ágyban fetrengve írom ezt a blogposztot. Ezt csak azért írom le, hogy becsüljétek meg kurvára, mit meg nem teszek értetek.
Szóval nyertünk, ja. Egy irtózatosan szar és feszült meccsen, fos játékkal, rengeteg hibával, lényegében nem kevés szerencsével, egy lélektelen és zavarodott Young Boys ellen. A gólokon kívül nem sok minden történt a pályán, a pankrátorkodást leszámítva. A 12. percben lőttük az első gólt, Janković lényegében rárakta Tawamba fejére a beívelő szabadrúgást, a kameruninak meg mázlija volt, mert ezt a ziccert most nem hagyta ki. (1:0) (kép: partizan.rs)
A svájciakat valószínűleg sokkolta a bekapott gól, mert nem törték össze magukat, hogy kiegyenlítsenek. Mindkét csapat kaotikusan rohangált fel-alá a pályán, az egyenlítő gól aztán a 25. percben jött, egy szöglet után Tawamba fel akart szabadítani, ehelyett szabályos gólpasszt adott az ott ácsorgó Moumi Ngamaleunak, aki köszönte szépen és belőtte. (1:1) Ezen kívül gyakorlatilag semmi nem történt a félidőben. Talán egyszer, a 28. perc környékén Janković rálőtt (mellément), ezen kívül csak baromi nagy káosz volt a gyepen. Helyzetek nem voltak egyik oldalon se.
A második félidő semmivel nem volt jobb. Pankráció, egyre növekvő, a robbanás határán lévő hangulat pályán és tribünön egyaránt. A 48. percben volt egy próbálkozása a Young Boysnak, Stojković végül elkapta. A második gólunk az 53. percben jött egy orbitális svájci védelmi hibából, lényegében ez is egy ziccer volt. Tawamba ívelte a labdát előre
ja, néha tud ilyet is
a svájciak védője lemaradt, Pantić kapta, önzetlenül Ožegovićnak passzolt, aki belőtte. (2:1)
Ezek után főleg birkózás folyt a pályán. A 70. perc környékén jöttek rá a svájciak, hogy ennek csúfos vereség lehet a vége, elkezdtek rohamozni, de a Partizan védelme állta a sarat.
Tawamba azért megmutatta magát még egyszer: a 78. percben kihagyott egy ordító helyzetet. Csak a szokásos. Sehol senki, ajtó-ablak tárva-nyitva, ő meg 5 lépésről belebassza a kapusba. Nem lehetne ezek nélkül a kurva magánszámok nélkül, bazmeg?
A fenti helyzet után egyébként iszonyat nagy mákunk volt. Már indult is kontrára a Young Boys, Assalé kapta a labdát, be is lőtte, az volt a baromi nagy szerencsénk, hogy méteres lesen volt, a játékvezető érvénytelenítette a gólt. A hátralévő időben egy svájci próbálkozás volt (Sow lőtte fölé), ezen kívül 22 elmebeteg rohangált össze-vissza a pályán, a labda már nem is érdekelt senkit, csak az, hogy a bíró fújja már le.
Megtette.
A hátralévő egyetlen meccstől függetlenül továbbjutottunk a legjobb 16 közé, utoljára ez valamikor 2004/2005 körül sikerült. A helyzet az, hogy kurva nagy szerencsénk volt a sorsolással, hogy egy viszonylag könnyű csoportba kerültünk, és nem kellett szembenézni se egy AC Milannal, se egy Lyonnal, se egy Arsenallal vagy 1. FC Kölnnel.
A másik az - és tudom, hogy ezzel nem leszek népszerű, de leszarom -, hogy ez még mindig Marko Nikolić munkájának az eredménye. Ezért őt illeti a köszönet és nem mást.
Egyszerre találom viccesnek, groteszknek és végtelenül szomorúnak azt, ahogy Miroslav Đukićot, meg főleg Ivica Ilievet éltetik most. Đukić továbbra sem jó edző, mert nem lesz valaki egy éjszaka leforgása alatt fogalmatlan faszból mesteredző. Learatta Nikolić munkájának a gyümölcsét, jó helyen volt jó időben. Továbbra sincs bennem iránta egy csepp tisztelet vagy elismerés sem. Ilievre pedig nem vesztegetek egy szót sem, itt a blogon többször leírtam róla a véleményem és ehhez tartom magam most is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése