Elértük a vicc kategóriát. Idő kérdése volt persze.
Az első negyedben úgy vezettünk 20:9-re, hogy mindkét csapat egy helyben állt és nem csinált semmit. Emellett olyan okádék bénák voltunk, hogy az botrány. Amikor a fél csapat ott tolong a palánk alatt, ütik-pofozzák a labdát minden irányból, az meg még az ötödik-hatodik próbálkozás után is leszédül a gyűrűről, nos, akkor talán hagyni kéne a picsába a kosárlabdát és ideje lenne valami új hobbit keresni. Az Olimpija meg mintha beleszart volna az egészbe, teljesen apatikusan őgyelegtek a pályán.
A második negyed legkiemelkedőbb momentuma az Olimpija időkérése volt valamikor a játékrész közepe táján, a vezetőedzőjük pedig parádés szitoközönt zúdított a játékosokra élő, egyenes adásban. Amúgy lehet, hogy pont ez kellett a láthatóan álmos, depressziós szlovéneknek, mert lassan, fogcsikorgatva elkezdtek feljönni, volt 24:22, meg 26:25 is. Nekem meg új mantrám lett: Veličković, bazmeg, húzz el a picsába nyugdíjba!
Veličković kritikán aluli volt. Valami förtelem, amit ez az ember kosárlabda címén produkál. A csapat egyik leggyengébb láncszeme. Látszik, hogy már semmi sem érdekli, még a látszat se.
A félidőt jelző dudánál Marinković eldobta valahonnan a félpályáról a labdát és sikerült is betalálnia. (!!!) Így lett 45:35 a félidő.
Más körülmények között a bőrömből kibújtam volna és végigcigánykerekezem a házat egy ilyen bombatalálattól. Ez itt most egy szemöldökvonást váltott ki belőlem, nem többet, nem kevesebbet. Nézd már, miket nem tud a kisgyerek.
Elmúlt, persze, hogy elmúlt.
A harmadik negyedet be kellett volna tiltani emberkínzás ürügyén. Valahogy kurvára nem bír feldobni, hogy folyton alulmúljuk magunkat. Mindent elbasztunk, amit csak lehetett. Két perc sem volt hátra a negyedből, amikor az Olimpija átvette a vezetést. (56:57) Őszintén? Egy pillanatig sem lepett meg. Szarok voltunk, lélektelenek, fásultak, a szlovének pedig elkezdtek feltámadni és a negyed hátralévő részében parádéztak. Tartották is a vezetést. (58:61)
A negyedik negyedben egy rövid időre visszavettük a vezetést (65:63), de nem tudtuk tartani (65:66). Hol az egyik csapat vezetett, hol a másik, de max. 1 ponttal. Az utolsó 1-2 percben szinte csak büntetőből talált be mindkét csapat és látszott, hogy az fog nyerni, aki jobban bírja idegekkel.
Gondolom, nem spoilerezem szét a történetet, ha elárulom, ezek nem mi voltunk.
52 másodperc volt hátra. Az Olimpija vezetett 75:76-ra. Williams-Goss bedobott egy kosarat. 77:76, a szlovének edzője időt kér. Visszajövünk. 45 másodperc van hátra. Fogcsikorgatás. A bírók faultot fújnak ránk. Büntető az Olimpijának. Bedobják mindkettőt. 77:78. 19 másodperc van hátra, időkérés nekünk. Visszajövünk ismét a parkettre.
És Novica Veličković az utolsó pillanatban elbassza a kosárra dobást. Air ball.
Győzött az Olimpija. (kép: twitter.com/Starsportphoto)
Megérdemelték? Teljes mértékben.
Mi a tanulság? Az, hogy ha egy csapat 20:9- ről képes kikapni, ott nagyon súlyos gondok vannak, nemcsak az edzővel, de a játékosokkal is.
Ha ez a csapat csak a nevében csapat, akkor a funkcióját tekintve micsoda? Depresszáns. Méghozzá súlyos.
Elmegyünk mi a kurva anyánkba? El bizony, sűrű, tömött sorokban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése